Bepillantás a kötetbe:
                                                                                                                 

                Prológus: a győri lombikbébicentrum születése (részlet) 

            Élesen hasított az ügyeleti szoba késő esti látszólagos nyugalmába a telefon csengése:

-       Kaáli Géza vagyok New Yorkból – mondta a hang oly tisztán, mintha csak a mellettem lévő szobából szólt volna át valaki - Szegedre keresek egy intézetvezetőt, mert megüresedett a hely. Rád gondoltam.  
Nem emlékszem pontosan, de valószínű egy igen mély és erőteljes nyelés lehettet a válasz a felkérésre. Gondolataim az ügyeletben imént felvett beteg körül jártak: ha a felvételi diagnózisunk nem téves és a folyamatban lévő laborok alátámasztják, az éjszaka egy részét bizton a műtőben fogjuk tölteni. Valami olyasfélét válaszolhattam:- Szeged nekem kicsi, sem betegszámban, sem alapterületben nem hinném, hogy versenyezhet a debreceni Női Klinika reprodukciós egységével. Nem éreztem semmi kedvet akkor és ott ahhoz, hogy elhagyjam azt a várost és a klinikát, ami egyetemi éveimmel együtt akkor már 25 éve ezer szállal kötött magához.     

Annak előtte Kaáli professzorral talán kétszer találkoztunk hivatalos összejöveteleken , és - ha emlékeim nem csalnak - nem többször  beszélgettük egymással telefonon jóval közömbösebb, de a magyar asszisztált reprodukcióval összefüggő kérdésekről.

Tizennyolcadik éve szolgáltam a Debreceni Orvostudományi Egyetem Szülészeti és Nőgyógyászati klinikáján, pozícióm bebetonozottnak tűnt számomra. Széles pacientúrát építettem ki magamnak, barátaim, sporttársaim voltak szép számmal, kényelmes házunk a Nagyerdőn pihentetően kellemes környezetben. Akkor már osztályvezetőként dolgoztam, felelős voltam a meddőségi szakrendelés munkájáért és a lombikbébi csoportért, így munkám jelentős részét a gyermektelenséggel kapcsolatos gyógyító tevékenység kötötte le. Nem tagadom, okom panaszra nem volt. Évek óta be voltam óta oltva meddőség szérummal, olyan „tojásraizgatottnak” ismertek, és ezt az érzést Takács István professzornak köszönhettem, aki sajnos igen korán, váratlanul távozott közülünk.

Ha nem számítjuk azt a soha nem közölt, a 12. terhességi héten elhalt, még 1987-ben petesejt és spermium „elegy” petevezetőbe ültetéséből származó un GIFT terhességünket, mi lettünk az országban a harmadik munkacsoport, aki 1991 januárjában síró lombikbébit foghatott a kezében. S hogy a lombiktörténelem ismételje önmagát, mint a világ első in vitrós újszülöttjének húga, e  bébink testvére szintén testen kívüli megtermékenyítés révén fogant két évvel később. Ahogy teltek a hónapok, a csoda napi rutinná vált,  a mai szemmel nézve szerény eredmények mellett napról napra növekedett a kezelésre váró párok száma. Éberebbek lettünk, minőségre és eredményre izgatottak, minden új módszert azonnal megpróbáltunk bevezetni a klinikán. Míg a hagyományos megtermékenyítésből származó klinikai lombikbébink 13 év „lemaradásban” volt a világhoz képest, amikor a mikromanipulációt, a spermiumok petesejtbe injiciálását (ICSI) kifejlesztette a brüsszeli munkacsoport 1992-ben, csupán négy évet kellett várni az első debreceni ICSI-s bébi megszületésére… Emellett a szorgos munka mellett érkezett meg az 1999-es esztendő tavasza, és vele együtt az a bizonyos telefonhívás Kaáli professzortól.   

A felkérés ráadásul arra az időszakra esett, amikor tárgyalásokat folytattunk az egyetem vezetőségével a meddőségi ellátás funkcionális privatizációjáról. A kezdetben ígéretes  eszmecserék lendülete lassan erejét vesztette, végül arra a megállapodásra jutottunk, a korai még, az egyetem nem támogatja az elképzelést. Egy időre megállt a levegő körülöttem, a változatlanság és kicsit talán a csalódottság élménye lengte be az életemet. Ebben a helyzetben egyetlen állandóság létezett: a változás.

Volt még telefon, nem tolakodó agitáció, de Szeged nem keltette fel érdeklődésemet. Aztán egy vasárnap délután, hosszas beszélgetés után azt találtam mondani Kaáli professzornak: - Benne vagyok, de építsünk egy új intézetet. Egy újat és Győrben.

Valami hasonló csendhíd feszült közénk, mint az Ő első ajánlata alkalmával, és több ezer kilométer távolságból megérkezett a válasz: - Jól van, vágjunk bele!

Alea iacta est. A kocka elvettetett.           

A munka kezdettől fogva tervszerűen folyt: a budapesti betegellátás során főleg azok a párok kerültek hozzám kezelésre, akik a leendő intézet vonzáskörzetébe tartoztak, és a környékről jelentkező páciensek számára már csak kivizsgálást ígértek Budapesten: az ellátást Győrben tervezték a párok számára. Igazi csoportmunka zajlott, amelyben mindenki segítségünkre volt. Segítségünkre, hiszen a sikeres felvételik után megkezdődtek a leendő munkatársak tréningjei az anyaintézetben, a hat főből álló mag, élén az alapító Kaáli professzorral és a beszerzési, valamint az él jobb kezeként funkcionáló, a megoldhatatlannal tűnő ügyeket irányító és megoldó Marosné Földi Juliannával, a gazdasági igazgatóval. Rajtam kívül a biológus-embriológus Barta Csaba, a főnővérként hozzánk csatlakozó Szabó Erzsébet és labormunkákban járatos Rada Tünde volt a segítő csapat. Nem számoltuk a megtett kilométereket, a tervezéssel töltött éjszakákat, a módosítás módosításával töltött nappalokat, vitákat a kivitelezőkkel és beszállítókkal. Három hónapunk volt, mert a nyitás időpontjának kitűzése egybeesett az első kapavágás időpontjával.

Egy szeptemberi, késő nyári hangulatú délután, 1999-ben, az idus után öt nappal (szeptember idusa 13-án van) elhangzottak a megnyitó beszédek: Kaáli professzor újabb mérföldkőnek  nevezte az intézet létrejöttét, Wilfried Feichtinger bécsi professzor örömódát énekelt, magam is elrebegtem néhány suta szót, és Balogh József, Győr város polgármesterének üdvözlő és befogadó szavai után a vendégsereg ellepte az intézetet.

A jövő elkezdődött.     

 
Meddőség  (részlet)

 A meddőség -  amely napjainkban a fogamzóképes lakosságnak megközelítőleg 10-15 százalékát érinti - szerte a világon ugyanolyan komoly problémát jelent a családoknak, mint az ismert régebbi kultúrákban. Utalásokat találunk erre az Ó és Új Testamentumban, ahol Sára, Rebeka és Ráhel története tisztán tükrözi az abban a korban élt nők fájdalmát és agóniáját a gyermektelenség miatt.

 Úgy tűnik, hogy az elmúlt évszázadok folyamán a gyermektelenség gyakorisága egyértelműen növekvő tendenciát mutat: az 1600-as évek második felében két százalékra volt tehető a meddő házasságok aránya, addig az 1970-es évekre ez kb. 12-re emelkedett. Igazán pontos adatok nem állnak rendelkezésünkre (léteznek olyan statisztikai adatok is, amelyek évszázadok óta azonos gyakoriságról számolnak be), mivel a statisztikai jelentések nem tesznek különbséget szándékosan és akaratlanul gyermektelen családok között, de bizonyos retrospektív (visszatekintő) tanulmányokból arra lehet következtetni, hogy akár kedvezőtlenebb helyzetben is lehetünk: különösen a férfi eredetű meddőségek száma emelkedett drámaian. Reményt mindenképp az ad, hogy az orvostudomány és a szaporodásbiológia az utóbbi évtizedekben olyan rohamos fejlődésen ment keresztül, amely számos, korábban nem kezelhető gyermektelenségnek kikiáltott esetben megadja a lehetőséget a meddő párok számra, hogy utódjuk születhessen.

Mindenekelőtt meg kell határoznunk, mit is nevezünk meddőségnek. Gyermektelenségről akkor beszélünk, ha egy évi rendszeres, védekezés nélküli házasélet nem eredményez terhességet. A rendszeres, fogamzásgátlástól mentes nemi élet esetén a teherbeesés valószínűsége egy menstruációs ciklus alatt úgy 25-30 százalék, így egy év alatt a párok mintegy 85 százaléka juthat a gyermekáldás öröméhez. Természetesen ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy mindenkinek egy évet kell várnia, hogy szakemberhez fordulhasson: mivel a fogamzóképesség az évek múltával csökken, így 35 év felett akár már fél év múlva is fel lehet keresni a területileg illetékes meddőségi szakrendelést, illetve az ezzel foglalkozó szakembereket.

 A fogalmak meghatározása során különbséget kell tennünk sterilitás (meddőség) és infertilitás (kihordási képtelenség) között, bár a betegtájékoztatókban - és sokszor az irodalomban is - ez a két fogalom gyakran összemosódik, így könyvünkben is szinonimaként használjuk az említett szavakat.

A fogamzás elmaradásának számos oka lehet. Nagy általánosságban azt mondhatjuk, hogy az esetek 30-40 százalékának hátterében a női tényezők és körülbelül ugyanilyen arányban a férfi tényezők állnak. A férfi és nő részéről közösen felmerülő problémák az esetek  20-25 százalékát teszik ki, míg 10-15 százalékában nem találunk kimutatható okot meddőség hátterében. Mindezen felsoroltak  egyértelműen jelzik, hogy a gyermektelenség okának megállapítására irányuló vizsgálatainkat lehetőség szerint egyidőben kell a partnereknél elkezdeni.

Számos esetben a meddőség nem önálló megbetegedésként lép fel, hanem mint számos testi és/vagy lelki kórfolyamat vezető tünete. Természetesen a pár mindkét tagja részéről számos feltételnek kell teljesülni a fogamzás létrejöttéhez…

 

                           Mélyhűtve őrzött termékenység  (részlet) 

A termékeny korban lévő nőknél számos megbetegedés léphet fel, amelyek kezelése során károsodhat a petefészek működése. Mindenek előtt a rosszindulatú, daganatos megbetegedések (emlődaganat, melanoma, fehérvérűség, korai stádiumú petefészekrák, stb.) gyógyítása során alkalmazott szerek (citosztatikum) és eljárások (sugárkezelés) állíthatják le visszafordíthatatlanul a petefészkek petesejttermelő képességét, ugyanakkor az eredményes terápiának köszönhetően egyre jobb túlélési arány és életminőség biztosítható a páciensek számára. Előfordulhatnak olyan nőgyógyászati, nem feltétlen rosszindulatú megbetegedések (nagy kiterjedésű petefészekciszták, endometriózis, csírahám daganat, stb.) is, amelyek végleges műtéti megoldása után a petefészekcsonkok sejttermelő funkciója a műtétet követő rövid időn belül megszűnik.

A kemoterápiás kezelés után igen gyakran alakul ki másodlagos vérzéskimaradás a petefészek működés leállása miatt, más esetetekben a petefészek korábban, jóval az ötven éves kor előtt megszünteti működését, un. idő előtti petefészek kimerülés jön létre. Mindezek oka pontosan nem tisztázott, de valószínű, hogy a kóros sejteket elölő kémiai vegyületek, a citosztatikumok károsítják a petefészkekben megszületés óta meglévő elsődleges tüszőket az apoptotikus  (programozott sejthalálért felelős) faktorok működésromlása miatt. Az is valószínű, hogy a szervet(szerveket)  ellátó erek is sérülnek a terápiát követően, ami a meggyengült  vérellátáson keresztül  vezet működéscsökkenéshez.  A  felsoroltak természetesen új kihívás elé is állítják a szaporodásbiológusokat: milyen úton  lehet a kezelések után biztosítani, hogy a gyógyult nők gyermeket vállalhassanak?  Ekkor jönnek szóba azok az eljárások, amelyek során konzerválni lehet a petefészket és a petesejteket. A szakemberek természetesen kidolgoztak alternatív, műtéti megoldásokat is, mivel a női nemi szervi rákok kezelésében gyakran kell igénybe venni a kismedencei sugárterápiát, ami a petefészek szövetének működőképességét megszünteti, állományát elpusztítja. Ennek elkerülésére olyan operációs technikákat lehet alkalmazni, melyek lényege a petefészek műtéti „áthelyezése” olyan területre, ahol nem szenved sugárártalmat. Ezeknél műtéteknél jóval gyakrabban alkalmazott eljárás a petesejt-,vagy a petefészek, illetve az embrió (előébrény)  mélyhűtéssel történő konzerválása.

A pár évvel ezelőtt még kísérleti stádiumban lévő módszer mára rutin eljárássá vált számos országban.  Előnye, hogy a petesejtek és a petefészekrész mélyhűtve tárolása partnerkapcsolat nélkül is megvalósítható, ellenben hátrány lehet, hogy az időigényes, többszörös tüszőérést kiváltó petefészek stimuláció hátráltatja az oki kezelés megkezdését.

A petesejt mélyfagyasztásának, konzerválásának és felhasználásának nehézségét mutatja, hogy bár 1986-ban világrajött az első újszülött, aki mélyhűtött és felolvasztott petesejt megtermékenyítéséből származott, szerte a világon igen kevés a sikeres beavatkozások száma. Hazánkban 2005-ben fogant és született az első újszülött ilyen jellegű megtermékenyítés után, és számuk az elmúlt pár évben alig gyarapodott. Részben a törvényi szabályozás kibogozhatatlansága hátráltatja a meddőségi centrumok munkáját, részben az, hogy az eddig alkalmazott fagyaszatási módszerek igen alacsony petesejt túlélést biztosítottak. 

A petesejt egy relatíve nagy méretű sejt magas víztartalommal, aminek  következtében meglehetősen sérülékeny. Különleges konzerváló oldatokat (un krioprotektív anyagok) és fagyasztási módszereket dolgoztak ki az eredmények javítsa érdekében, de a sejtek a mélyhűtéssel járó jégkristályok képződésekor károsod(hat)nak. Az un. lassú fagyasztás–gyors kiolvasztást követően a túlélés és megtermékenyülés ugyan 50 százalék körül van, de a terhességi arány a 10 százalékot sem éri el. Napjainkban elterjedőben van egy merőben más módszer a petesejtek és  az embriók fagyasztására, az un. vitrifikáció, amely jelentősen magasabb túlélési arányt (80-95) és terhességi rátát biztosít.

Szintén újabb, de még fejlesztés alatt álló módszernek tekinthető az éretlen petesejtek fagyasztása. Az éretlen sejtek kisebb térfogattal és következményesen kevesebb víztartalommal bírnak, így a krioprezerváció közbeni jégkristályképződés kisebb „kárt” tehet bennük. Kiolvasztás után mesterséges érleléssel érett, megtermékenyítésre alkalmas petesejtek hozhatók létre. A másik, szintén fejlesztés alatt álló eljárás a „munkafázisok” sorrendjében tér el az előbbitől: a petefészekből kinyert éretlen sejtek előbb érlelésen esnek át, majd az érett sejtek fagyasztása történik meg. Mindkét módszer további előnye, hogy nem szükséges a petefészket stimulálni, így nincs időveszteség az oki terápia kezdése előtt, akár a ciklus második feléből származó éretlen petesejtekkel is elvégezhető az eljárás. Nem szabad azonban elhallgatni, hogy bár a részeredmények felettébb biztatóak, igen kevés terhességről számoltak be a fentebb leirt módszerekkel létrehozott petesejtek kiolvasztása, megtermékenyítése és beültetése után. 

                  

                                          Merre  tart a lombikprogram?   (részlet)      

 Nem könnyű, de nem is akarunk vállalkozni annak jóslására, hol lesz az asszisztált  reprodukció teljesítőképességének felső határa. Ez nem verseny, szakmai és etikai elvek, a betegközpontúság szigorú betartásával az orvostársadalom arra törekszik, hogy a gyógyulás esélyét mindenki megkapja, mégpedig a tudomány aktuális állásnak megfelelően a legjobb minőségben. A meddőség betegség, a benne szenvedők testi-lelki kínokat élnek át, egy egészséges társadalom fennmaradása család nélkül nem képzelhető el. Az elmúlt évek demográfiai veszteségei, a születések számának drámai csökkenése pedig kötelezővé teszi mindenki számára, hogy tudásának, tehetségének és lehetőségeinek megfelelően segítsen kimászni nemzetünknek a fenyegető vész pokoli mélynek tűnő bugyrából. Tetteinkkel, munkánkkal, írásainkkal - melynek ez a  könyv is részévé szeretne válni  - a csüggedőknek, a fejüket szemlesütve lehajtónak szeretnénk reményt és támaszt nyújtani. Bátran valljuk és hisszük azt, amit a lombikbébik atyja, Robert Edwards hitvallása volt: „Azért foglalkoztam egész életemben a meddőséggel, mert úgy látom, végtelen emberi szomorúságot és fájdalmat okoz. Egyszerűen megköveteli a segítséget tőlünk, orvosoktól”.